Na szóval hol is kezdjem.

22.-én írtam utoljára. 23 reggel Sofiával elindultunk vizsgázni, a világ másik felére, biciklivel. 9-kor kezdődött az a csoda. Első reakcióm az volt a kérdéssorra, hogy hazamegyek sírni, de aztán összeszorított fogakkal végigszenvedtem és stand-upoltam a 6 kérdést. Kedves tanár úr valamiért csak azokra a cikkekre kérdezett rá, amik olvashatatlanok voltak. Ráadásul a sulinak nincs elég nagy terme a vizsgáztatáshoz, úgyhogy ebben a World Design Center vagy mifenében voltunk, egy hatalmas hodálynyi teremben ment párhuzamosan 3 tantárgy vizsgája, szóval több száz ember, az utca másik felét meg építették, szóval monoton szívdobbanás szerű hangokat lehetett hallani egyfolytában. Na mondom innen szép nyerni. Vizsga után Zach-kel, az egyik amcsi haverommal kajáltunk a városban, aztán hazajöttem és kidőltem. Este Sharonnal ünnepeltük, hogy vége ennek a csodának, és kitaláltuk, hogy bemegyünk a Dam-ra a vidámparkba. Ugyanis melyik másik népnek jutna eszébe, hogy a főterére a királyi palota elé felhúzzanak egy hétre egy rögtönzött vidámparkot. Felültünk egy körhintára, ami 60 méter magasra vitt fel, de hideg volt nagyon, meg sajnos a városban nem sok kivilágított épület van, szóval annyira nem volt látványos. Ettünk utána churrost, Sharon meg egy palacsintát, majd felültünk a Jumper-re. Ez egy ilyen hangos, stroboszkóppal vakító többkarú játék volt, a poén meg az, hogy gyorsan leejt nem túl magasról, de azért megvan a gyomrod a torkodban szabadesés feeling. Nézte is a kis ausztrálom, hogy minek visít mindenki, hát mi is üvöltöttünk azért rendesen. A szellemkastélyt nem merte bevállalni, meg még volt egy-két masszívabb hánytatós játék, amit kihagytunk. Kicsit később Zach is csatlakozott hozzánk, nyugis beszélgetős este lett a vége.

Hazudnék ha azt mondom,  minden napra emlékszem pontosan. Gyanítom csütörtökön itthon lógtam, ha jól emlékszem pénteken volt buli, vagy szombaton, a Kill all the hipsters bulisorozat Sugar Factory-ban tartott epizódján vettünk részt. Silvia, a costa rica-i lány volt a partnerem aznap este, meg Kate, és az ő tesója, ők ausztrálok. Nagyrészt Kate-tel próbáltunk vigyázni a másik kettő nem teljesen józan hölgyre. Vasárnap pedig az rémlik, hogy átmentem Sharonékhoz, hogy odaadjam nekik a kis listámat a kötelező budapesti látnivalókról, étteremekről, stb., mert kedden utaztak egy hétre, Mellesleg nekiálltam takarítani is, ugyanis hétfőn érkeztek anyuék.

Hétfőn reggel nagy volt a szám, és hiába mondta az edzett svéd, hogy nagyon para lesz a szél, és hagyjuk a biciklit (itt azt hiszem látnom kellett volna az intő jelet, Sofia szinte soha nem akar buszozni), szóval azért is biciklivel indultam el (ezt nem bírta az egója, úgyhogy ő is lemondott a buszról:D). Hát küzdelem volt. Négy fokozatos a biciklim, általában hármasban gurulok egyenes terepen. Na most olyan szelet küldtek ide a kedves angolok, hogy egyesben szenvedtem, mint az a bizonyos malac a jégen. Pedig az aztán az a fokozat, amit csak a legmeredekebb lejtők szoktak kívánni. Ja és persze, 9-re mentem előadásra a legmesszebbi előadóterembe. A Centraal-nál eldobtam a biciklit és inkább metróztam.

A délutáni előadás közben már jött a jó hír, hogy azért a KLM-nek sikerült egyben leszállítania a családomat Amszterdamba, így együtt vacsoráztunk a Dam tér melletti kis kedvenc olasz kajáldámban. Vót nagy öröm bódottá, hogy ismét láthatnak. Visszafele sétáltunk már a hotelbe, amikor eleredt az eső, és azt hiszem itt éreztem meg, hogy az ingerküszöböm már nem a régi, mert a többiek visítva szaladtak az eresz alá, amíg én simán mentem tovább. Hát igen, akklimatizálódás.

Kedden is volt órám délelőtt meg délután, úgyhogy ők addig a Van Gogh-ban meg hajózással meg shoppingolással szórakoztatták magukat. Vacsira a Leidsepleinen ültünk be egy nagyon turista helyre, de szerintem finom volt az epres karamellás palacsinta, amit én ettem. Általában este még visszakísértem őket a hotelbe, kicsit rápihentem a hazaútra aztán hazabicikliztem. Minden este, mint egy málhás szamár, a jó kis hazai ellátmánnyal megpakolva (hat kiló tibi csoki, cerbona, trappista sajt, túrórudi). Nincs is jobb egy trappistás melegszendvicsnél, hozzá lapozgatni a Best magazint.

Szerdán már csak délelőtt volt órám, úgyhogy abban maradtunk, hogy kinéznek ide konténervillage-be délután. Volt minden, süti ropi 10 féle gyufa. Valamint szerdán egész nap sütött a nap, hogy kicsit jobb kedvünk legyen. Kivittem őket a kis kikötőnkbe, aztán visszamentünk a városba, sétálni, meg vacsizni. Látjátok feleim, veletek is főleg enni voltam! Lilluskát még elvittük a bizonyos negyedbe, hogy lásson csodát, a felvilágosítás részét a dolgoknak ezennel letudtuk.

Csütörtökön még összeszorított fogakkal, de felkeltem korán, hogy utoljára találkozzam a csipetcsapattal. Meg kellett néznem ugye, hogy tényleg beszállnak-e a taxiba, nehogy itt maradjanak véletlenül. Miután leszámoltam őket darabra, és megvoltak az utolsó csókok, bánatosan elindultam vissza bicikli úrhoz, akit a virágpiacnál hagytam lelakatolva. Annyira szomorú lettem, hogy elköltöttem egy halom pénzt ruhákra. :) Jó, igaziból szomorúság nélkül, de valóban remekül elshoppingoltam. Szereztem közben jegyet az esti halloween bulira, úgyhogy vettem fehér arcfestéket is a Dam térhez közeli Halloween boltban. Teljesen elborult hely, és baromi drága, és az emberek mégis annyian voltak, mintha ingyen lenne. Itthon rápihentem erre a komoly és megterhelő napra. Estére bulit szerveztek ide a lakótársaim, közben Balázsnak, a szembeszomszédnak is itt voltak a barátai, és még jött a holland instruktorom is, szóval az egész vége az lett, hogy kb. egybenyitottuk a két lakást, mindenki mászkált mindenhova. 11 után indultunk el az Odeonhoz, én a két hollanddal, persze az egyiknek már az út elején defektes lett a biciklije, de végül odaértünk. Nem volt rossz buli, tényleg komolyan vették az emberek a beöltözést, legalább 3 db kétméteres Pikachu-val is találkoztam. A zene borzalmasra sikerült, de aztán ezt a problémát a megérkező Szabcsi oldotta meg és fel némi 'igyunk' felkiáltás keretében. Szabcsi tavasszal volt itt Erasmussal, és visszatért pár napra bulizni. Na szóval nem volt könnyű hazajutni.

Másnap sajnos órám volt, gondoltam 10 perc késés nem a világ. Megkérdeztem portás bácsit, hol van a terem, ahol az órám van, és benyitottam. Nagy meglepetésemre viszont a tanár hollandul beszélt. Uzsgyi ajtó bevág, aztán nekiálltam filózni, hogy most mi a teendő, márpedig nekem ott kéne, hogy órám legyen. Úgy döntöttem, megvárom a szünetet, aztán megkérdezem, hogy mégis mifajta ez. Addig szépen nyugodtan megebédeltem. Szünetben el is kaptam az egyik srácot, hogy hálóó, mi ez a nyelv tesóm, persze kiderült, hogy óra elején megkérdezte a tanár, hogy van-e nemzetközi diák, nem volt egy darab sem, úgyhogy hollandul nyomta az órát. Jó buli volt hát bemenni és mondani, hogy őőőőő akkor én lennék az, aki miatt most váltsunk át angolra lécci. Persze ez itt nem gond senkinek, csak mégis. Azt hiszem, másik gyakra fogok bejárni.

Szombaton Palomával vacsoráztunk, csináltam neki a fokhagymás-tejszínes gnocchimból. Aggódott, hogy ő inkább mást eszik, aztán teljesen rákattant, azóta már megcsinálta a maradékot a receptem alapján. A Pijp nevű városrészben maradtunk, Szabcsi holland haverjának a születésnapja alkalmából mentünk kocsmázni. Hajnali 1 vagy 2 körül azonban elvesztettük az emberek nagy részét, mi még 3 utánig nyomtuk a Gieter-ben. Szabcsi itt tanult fél évig, és nem ivott drop shot-ot, pótolni kellett a lemaradást.

Vasárnap Ivettel találkoztunk, és beszéltük ki az elmúlt heteket. Este apával skype-oltam. Anyáék legfontosabb benyomása annyi volt rólam, hogy hosszabb lett a hajam.

Három új tantárgyam van közben, marketing, csr, meg valami szervezeti közgazdaságtan. A marketing zseniális, az előadó a szemináriumvezetőm is, nagyon lelkes, és nagyon jól is csinálja. A csr bácsi elég unalmas, de a téma, amiben a beadandót kell csinálni, az nem rossz. Ellenben ez a szervezeti valami, ezzel nagyon belenyúltam. Azt hittem, valami kamu tantárgy ez is, hát nem, függvények meg deriválás mindenhol, és a tanár is annyira unalmas, hogy küzdeni kell az ébren maradásért. Nagy küzdelem lesz ez, érzem. Minden tárgyból csoportban kell dolgozni, kíváncsi vagyok, hogy fog működni.

Közben úgy tűnik, nagyon a finish-ben van már ez az erasmus dolog. Ez az utolsó nyugodt hétvégém egyedül. Ha minden jól megy, jövő hét Maastricht, utána Belgium, és Flóra érkezik, majd Flórát váltja Ginny és Zeneboli, utána hétvégén Panni, aztán pedig már vizsgahét van :) 22-én pedig átmenetileg búcsút is intek ennek a kedves esős országnak, hogy még januárban két hétig élvezzem.

Az idő hétfő óta borzasztó, megjött a novemberi eső. Hétfőn még kemény voltam, hogy biciklizem, de az első buszmegállónál ottmaradt kedves Luca (ejtsd: Luká), addigra már a farmerem teljesen elázott. Kedden kicsit volt csak jobb a helyzet. A snowboard dzseki egyébként remekül bevált, a Heavy Tools érezze magát megdicsérve, a kabát alá nem jut be eső.

Más; bár már így is lassan Háború és béke szintre török. Nagyon elkeserítenek az otthoni hírek. Olvasom az indexet, néha az origot is, és szabályosan ideges leszek. Egyrészt ez a kedves nőverő Balogh húz fel, meg ahogy ezt az egészet kommunikálják. Mi a franc történik, hogy az ártatlanságáról beszélünk, amikor beleveri az asszony fejét a korlátba. A másik az origon a fagyállós sztori, érdemes elolvasni. A fagyállótól meghalt úriember brazil testvére nyilatkozott az origosoknak, miközben a falu főterén várt egy illetőre, hogy 'elbeszélgessen' vele, amiért rosszat nyilatkozott a tévében a szegény elhunytról. Annyira elkeserítően primitív a kedves indián barátunk, hogy a fejem verem a falba ennyi kilométer távolságból is. Jó lesz hazaköltözni...

http://www.origo.hu/itthon/20131105-riport-a-vacszentlaszloi-borlopasrol.html?sec-2

Kedvenc részem: "A bátyám járt be oda bort lopni, én is ittam már belőle, múlt szerdán megittunk nyolc litert hárman, hulla részeg voltam, de amúgy semmi bajom nem volt, jó volt az. A bátyámnak mindig egy hordóból kellett lelopnia, és mindig szenvedtünk, mert nem találtunk üveget, amibe beletöltsük. Aztán amikor megint ment, látta, hogy már ki van palackozva, megörült neki, hogy már nem kell szenvednie vele, felkapta, aztán eljött vele. Ennyi volt az egész" 

Itt a cikk. A nagy magyar valóság, köszönjük szépen, az utolsó majd kapcsolja le a lámpát. Gondolkozom, hogy megosztom ezeket a dolgokat a külföldi barátaimmal, de én szégyellem magam...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.